Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot. Van, aki a szerénységből ért, van, aki a szemtelenségből, s talán van, amiből még Schulze is értene: egy hadsereg és millió géppuska. – Ottlik Géza: Iskola a határon
Néhány éjjel könnyekkel a szemükben táncolunk. Olyan piákat iszunk, amelyeket gyűlölünk, és olyan emberekkel vetkőzünk meztelenre, akik sosem tudják levetkőztetni a szívünk. Darabokra esünk, pedig tudjuk; nem lesz senki mellettünk, hogy összerakjon minket reggel. Vannak ilyen napok. Napok, amikor azt kívánod; bár halott lennél. De nem. Ezeknek pont az a lényege, hogy éreztessenek veled valamit és a fájdalom az egyik legerősebb emberi érzés. Vegyél egy nagy lélegzetet, kelj fel és nézz a tükörbe! Élsz…
Állok a tükör előtt és nézem magamat. Nézem a lányt, aki visszanéz rám… és csak a hibákat látom benne. Minden porcikájában. Utálom, hogy nem vagyok elég magas, hogy nem vagyok elég szép, hogy nem elég hosszú a hajam, hogy nincs jó alakom, hogy mindig mindent elrontok és hogy soha nem lehetek elég jó senkinek semmiben! Gyűlölöm! Gyűlölöm azt a lányt ott a tükörben! Gyűlölöm azt a lányt ott, a tükörben. – Bukta Adrienn
Engem nem érdekel az az arcod, amit másoknak mutatsz. Sőt. Hidegen hagy. Értsd meg, ha engem szeretnél, meg kell nyílnod. Meg kell mutatnod valamit magadból, ami más, mint amit a többiek látnak, ugyanis csak abba tudok beleszeretni. Ami mindenkié, az engem nem érdekel. Különleges csak akkor lehetsz az életemben, ha meg mered nyitni a lelked, és nem félsz átadni magad nekem. Nem kellenek álarcok, hiszen ha velem vagy, nem eshet bántódásod. Azért vagyok itt, mert szeretlek. De meg kell értened: nem szerethetek valakit, aki igazából nem is te vagy. – Oravecz Nóra
Én nem gondoltam ezt. Én nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni. Én nem tudtam, én nem akartam. Magamhoz akarlak ölelni. Érezni akarlak, mert nagyon hiányzol már. Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz. Azt hittem majd csak valahogy túl leszünk rajta. De azt sem tudom, mi lenne a jó. Egyszerűen látni akarlak, de félek ettől az egésztől, hogy ha el kell válnunk, utána hazajövök és még jobban fog fájni. Csak szeretlek. És szerintem mindig is szeretni foglak…
Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem: szeretem… másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte… Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban. – Márai Sándor – Az igazi (részlet)
Egy csípős januári reggelen a Munkaügyi Központ (a továbbiakban: hivatal) ajtaján belépve, a nagy tömeg meglep. A kormányzati kommunikációban a munkanélküliség csökken, úgymond kezelt probléma. A januári időpontot, az előző év decemberben egy – hivatali léptékkel mérve – rövid és egyszerű eljárás után kaptam. A szürke, fagyos január, nem hivatali ügyintézésre való idő, nagykabát, sál, kesztyű (az ügyfeleknek vagy a kezükben a ruhatár, vagy izzadnak) jobb lenne az ilyesmit tavasszal, talán kora nyáron intézni. De helyzet most van. Nincs állás. Szorgalmas, korán kelő, feladatot kereső és megoldóként, próbálok kalandot fabrikálni ebből a helyzetből. Óvatosan várom, hogy az ügyintézőhöz kerüljek és gyorsan átessek ezen az egészen. A tömegben sokféle arc, mind fáradt, néhány ravasz mosolyú, de a többség unott, egy néhányan a panoptikumban is megállnák a helyüket. A sorszámom felvillan, és amíg az ügyintézőhöz érek, átfut bennem: a hivatalokat nem szeretem, nagy rendszerek, és mint ilyenek már leírták az embert, csak személytelen közönnyel aktázzák őket. Hamar meglepetés ér, az ügyemet gyorsan elintézik, és mint ügyfelet méltóságteljesen kezelnek. Mi történt? Lehet, hogy a hivatal megváltozott? Vagy egyszerűen ahhoz, hogy ilyen kalandot megéljünk, csak az a kedvező pillanat kell, hogy a hivatal és az ügyfél szinkronba kerüljön. – Németh György – Egy tanár feljegyzései
Itt minden annyira sötét. A lelkem, a világom, az érzéseim, a szívem, te magad is sötét vagy, a szemeim és a falak is. Üres lettem. Eltávozott belőlem minden, ami emberré tett. Most már nem vagyok más, csak egy sötét árnyék, aki lehajtott fejjel, állandó könnyekkel bolyong egy fekete, végtelen erdőben. Engem már nem lehet megmenteni. Elvesztem örökre. (Bukta Adrienn)
Nem szeretek utazni, de a tenger az más… A tengertől hazatérve még napokig a hullámok, a sós víz, a parti homok és a sziklák járnak a fejemben. A legerősebb emlékek a hajnali és a késő délutáni fürdőzések a tengerben. A színes-titokzatos tükröződések és árnyékok fényjátékai fürdés közben, ezt csak a tenger tudja… a tengeri táj e kellékeit hiába keresnénk máshol… A móló, a ringatózó jachtok az éttermek-étlapok minden a tengerről szól, ez nagy öröm és nagy küzdelem. A tengerparti emberek életkedvvel telítve kedvesek, kicsit nagyképűek, de nyugodtak, mert tudják – ha egyszer úgy alakul – a legvégén úgyis a tenger győz… – Németh György – Egy tanár feljegyzései
Idézetek 