…úgy vagyok ég és föld között, mint a felhők, mint mikor itt még nem esik, de látod ott messze az eső függőleges csíkjait, a földre lógázzák a felhők a lábukat… – Elszalasztott szerelmek (Szingy Könyvek), LeaART21 Foto
Úgy vagyok ég és föld
írások
Egy másik ember
Ahogy szűnik a varázs, múlik a szerelem, s végül olyan fénytelenné és üressé válik, mint egy villanykörte, mely nem kap már áramot. Sötét lesz. Hideg. S akire egykor úgy néztél, hogy meg tudtál volna halni érte, most idegen lesz, közömbös ismerős – egy másik ember. – Müller Péter
Pál Edit – Ilyen napok
Néhány éjjel könnyekkel a szemükben táncolunk. Olyan piákat iszunk, amelyeket gyűlölünk, és olyan emberekkel vetkőzünk meztelenre, akik sosem tudják levetkőztetni a szívünk. Darabokra esünk, pedig tudjuk; nem lesz senki mellettünk, hogy összerakjon minket reggel. Vannak ilyen napok. Napok, amikor azt kívánod; bár halott lennél. De nem. Ezeknek pont az a lényege, hogy éreztessenek veled valamit és a fájdalom az egyik legerősebb emberi érzés. Vegyél egy nagy lélegzetet, kelj fel és nézz a tükörbe! Élsz…
Szerelem vagy időpocsékolás?
Én valahogy tényleg elhittem, hogy már túl vagyok rajtad. Ostoba voltam. Tudom, hogy sírással nem érek el semmit, de nem tudom visszatartani. Szerettem volna haragudni rád, de ahányszor eszembe jutottál mindig az villant be először, hogy hiányzol. Megmaradt bennem, hogy te akkor is láttál, amikor láthatatlan voltam… – Szalay Csilla
Pál Edit – Rengeteg cél
Rengeteg célom van az életben, a házamat kedves kis portává változtatni, a szerelmemnek jó párja lenni, egy szép esküvő otthon, sok gyerek. Rengeteget akarok táncolni, a zuhogó esőben állni, kertészkedni, megöregedni, jó ember lenni. Ezek az elsődleges céljaim. De most a szemem előtt egy erős füst van. Nem látok át rajta, zavarog, beszívom, megfulladok benne. Annyira szenvedek, hogy a percnyi megenyhülésért a halálra is készen vagyok. Vannak emberek, akiket szeretek, a barátomnak tartok, de ez a füstfal elválaszt tőlük. Van családom, de nem látok át a ködön, nem érem el őket. A céljaim, a vágyaim eltörpülnek a perc sanyarúsága mellett. Hiába van meg minden okom a boldogságra én bármikor elfogadnám a halált. A napokban kint dohányoztunk, egy instabil épület alatt. A nagy széltől az épület teteje megrogyott, recsegett ropogott, a vakolat szakadt. A velem dohányzó csajszi elrohant, hogy ne legyen baja, én csak szívtam a cigarettát, és elfogadtam, hogy bekövetkezik. Ez ilyen. És ez óriási nyomást tesz rám, bűntudatot és frusztrációt. Csak lebegek ebben a füstben, az életemben, remélem egyszer kinyílik az ablak, és kiszellőzik végre.
Egyszerű
Egyszerű értékcsere. Lemondasz valamiről, és kapsz helyette valami mást. Vagy megdolgozol valamiért. Az ember megfizet mindenért, aminek hasznát veszi, vagy ami örömöt szerez neki. Sokszor volt már jó dolgom az életben, de mindig megfizettem érte. Megfizettem azzal, hogy kitanultam, hogy tapasztalatokat szereztem, hogy kockáztattam, olykor pénzt is adtam érte. Csak az élvezi az életét, aki megkapja a pénze ellenértékét, s tudja, hogy mikor kapta meg. Az ember mindig megkaphatja a pénz ellenértékét. A világ olyan üzlet, ahol jól lehet vásárolni. – Ernest Hemingway
Tudod
Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod… Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. (…) Ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják… pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy. – Márai Sándor – Az igazi (részlet)
Márai Sándor: A betegségről
A betegséget azzal az alázattal kell fogadni, ahogyan a bűnös a megérdemelt és méltányos ítéletet fogadja. Mert mindig jellemünk, természetünk, indulataink és szenvedélyeink, gyöngeségeink és bűnös hajlamaink ütközéséből származik a betegség. S ha elüt a villamos az utcán, akkor is te vagy az oka: miért nem voltál még sokkal éberebb, megfontoltabb és elővigyázatosabb, mint az ellenséges világ! Nem mondom én, hogy elővigyázattal, megfontoltsággal és önuralommal elkerülheted a nyavalyát. A betegség a mindent teremtő és mindent pusztító életnek egyik természetes kelléke és szerszáma. De a kivégzés módját legtöbbször magad választod. A természet jóságos hóhér: ha akarod, a csendes elégés, lassú ellobbanás bölcs és méltóságteljes halálnemét nyújtja neked. De ha nem viselkedsz jellemednek megfelelően – feltételezve, hogy emberséges és jó a jellemed lassú tűzön pirít meg. Erre kell gondolnod, mikor megtámad a betegség.
Pirosmalac
Aki budapesti úti céljait rendszerint autóval próbálja elérni, majd egyszer csak az élet metró, villamos, troli vagy autóbuszra tessékeli át, ne búslakodjon, cserébe rengeteg új élménnyel gazdagodhat. A kényelmes, fűtött, kedvenc zenével telített autó sofőrüléséből, gyakran csak az autózás tetemes költségeit kalkuláljuk. A dugóban araszolás örökké felelősségteljes figyelmet igénylő ideges nyugtalanságát, mert ez nem mérhető pénzben, nem számoljuk. De költség ez is, csak majd később fizetjük. A tömegközlekedés gyengeségeit, lepukkantságait ismerem. Mégis ha nem lakunk kirívóan ellátatlan területen és “állami cégautónk” sincs, a tömegközlekedés egy-két próbát megér. Veszíteni nem fogunk, most azt gondolom, null-szaldós üzlet ez. Még kezdő tömegközlekedőként a gondolatok szabad elkalandozásának lehetősége, az emberek, az események, a helyzetek megfigyelése – egyelőre – kárpótol, az autózás nyújtotta kényelemért cserébe. Az autózás szűkebb halmazú, de feszültségekkel dúsítottabb ingervilágát becseréltem a tömegközlekedés várakozós, szemlélődős, együtt zötykölődős feszültségszegényebb hangulatára. És lám, már az első nap a metrón, egy huszonéves mosolytalan nyurga lány ült le velem szemben. Egy kis ideig néztem a magas, vékony lányt, próbáltam megfejteni a mosolytalansága titkát. Az a fajta lány volt, akiről érezni lehet, hogy sokkal több báj, szépség rejtőzik benne, mint amennyit most megmutat. Pár megállóval később felszállt egy címlaplány anyuka füléhez nőtt telefonnal és egy kétéves körüli kisfiúval. A nyurga lány mellé huppantak. Az izgő-mozgó törődést igénylő kisfiú lecsendesítésében, a kifogástalanul kinéző telefonáló anyuka egyszerre csak eredményes lett. De velük szemben ülve láttam, a lecsendesítés sikere nem az anya érdeme, hanem a kisfiúval intenzív mosoly kapcsolatba kerülő nyurga lányé. Az öt-hat percig tartó kölcsönös érdeklődő kapcsolatban, a kisfiú csendben, nyugalomban maradt, míg a lány mosolyában az érdeklődés, a báj és a szépség fokozatai próbáltak csúcsokat dönteni. Azután egyszer csak az anyuka a kisfiúval felállt és sietve elindultak az ajtó felé. Az anyuka észre sem vette a kisfiú szomorú búcsúját a lánytól. Néhány perc elteltével az új felszállók már csak a mosolytalan „régi” nyurga lányt láthatták. Majd én is kiszálltam a metró kocsiból. „Éreztem, hogy gyönyörű ez a lány” gondoltam az előre megmondók elégedettségével, miközben a mozgólépcsőn állva dacoltam az orkán erejű széllel. Azután még egy Pirosmalacos magyar népmese halvány emléke is felrémlett bennem. Bár a mese is egy lány káprázatossá válásáról szólt, mégis ez most más, nem mese mindössze a mai valóság egyszerűbb pillanatkép története volt. – Németh György – Egy gyógyszerész feljegyzései
Sötét
Itt minden annyira sötét. A lelkem, a világom, az érzéseim, a szívem, te magad is sötét vagy, a szemeim és a falak is. Üres lettem. Eltávozott belőlem minden, ami emberré tett. Most már nem vagyok más, csak egy sötét árnyék, aki lehajtott fejjel, állandó könnyekkel bolyong egy fekete, végtelen erdőben. Engem már nem lehet megmenteni. Elvesztem örökre. (Bukta Adrienn)
Idézetek 