Ottlik Géza

Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot. Van, aki a szerénységből ért, van, aki a szemtelenségből, s talán van, amiből még Schulze is értene: egy hadsereg és millió géppuska. – Ottlik Géza: Iskola a határon

Ottlik Géza – Idézetek (tejberizsa.wordpress)

Pál Edit – Ilyen napok

Mondások

Néhány éjjel könnyekkel a szemükben táncolunk. Olyan piákat iszunk, amelyeket gyűlölünk, és olyan emberekkel vetkőzünk meztelenre, akik sosem tudják levetkőztetni a szívünk. Darabokra esünk, pedig tudjuk; nem lesz senki mellettünk, hogy összerakjon minket reggel. Vannak ilyen napok. Napok, amikor azt kívánod; bár halott lennél. De nem. Ezeknek pont az a lényege, hogy éreztessenek veled valamit és a fájdalom az egyik legerősebb emberi érzés. Vegyél egy nagy lélegzetet, kelj fel és nézz a tükörbe! Élsz…

Pál Edit - Ilyen napok

View original post

Pál Edit – Rengeteg cél

Rengeteg célom van az életben, a házamat kedves kis portává változtatni, a szerelmemnek jó párja lenni, egy szép esküvő otthon, sok gyerek. Rengeteget akarok táncolni, a zuhogó esőben állni, kertészkedni, megöregedni, jó ember lenni. Ezek az elsődleges céljaim. De most a szemem előtt egy erős füst van. Nem látok át rajta, zavarog, beszívom, megfulladok benne. Annyira szenvedek, hogy a percnyi megenyhülésért a halálra is készen vagyok. Vannak emberek, akiket szeretek, a barátomnak tartok, de ez a füstfal elválaszt tőlük. Van családom, de nem látok át a ködön, nem érem el őket. A céljaim, a vágyaim eltörpülnek a perc sanyarúsága mellett. Hiába van meg minden okom a boldogságra én bármikor elfogadnám a halált. A napokban kint dohányoztunk, egy instabil épület alatt. A nagy széltől az épület teteje megrogyott, recsegett ropogott, a vakolat szakadt. A velem dohányzó csajszi elrohant, hogy ne legyen baja, én csak szívtam a cigarettát, és elfogadtam, hogy bekövetkezik. Ez ilyen. És ez óriási nyomást tesz rám, bűntudatot és frusztrációt. Csak lebegek ebben a füstben, az életemben, remélem egyszer kinyílik az ablak, és kiszellőzik végre.

Pal Edit - Rengeteg cel

Pál Edit: Ez ma megint

Ez ma megint nem ment túl jól, csak négyig tartott a sötét, de ma Budapestre utazom, ahol felnőttem, ahova harmincegy év minden hordaléka köt, könnyű kavicsok és nehéz kövek. Mintha nem is a térben utaznék, hanem a múltba visz most ez a vonat, és ahogy pörög vissza a számláló, fogynak a kilométerek, úgy szakadnak le rólam az évek. Úgyhogy a szívem teljesen megbolondult, már egy helyben toporog, már a torkomba felugrott, és Kelenföldön, a vonat legfelső lépcsőjén állva már százhússzal teker, mert már csak egy pillanat és a talpam a hátadhoz ér, Budapest…

Pál Edit - Ez ma megint

Csend

Csend. Üvöltő, sikító, mégis megrémisztően csendes csend. Csak a régi, már-már darabjaira hulló kakukkos óra kitartó kattanásait hallani. Mint valami jelzés. Felhívná a figyelmet. A figyelmet arra, hogy nincs, idő. Kitt-katt, itt-ott, egy-kettő. Fogy. Folyamatosan. Telik, elveszik, eltűnik, megszökik, menekül veszettül a semmibe, hogy aztán soha ne legyen többé neked. Hogy tudd, ha egyszer el fogy, soha nem lesz már. És halottan a föld mélyében kuporogva már mindegy lesz. Akkor már soha nem lesz többé… – Bukta Adrienn

Csend - Bukta Adrienn

Bukta Adrienn – Gyűlölöm

Gyűlölöm magam. Egyszerűen mindent gyűlölök magamban. Azt, ahogy kinézek, a bőröm, az alakom, azt, ahogy öltözködöm. Gyűlölöm a szemem, gyűlölöm a mosolyom, de talán azt gyűlölöm a legjobban, amilyen belülről vagyok. Egy ember vagyok, aki gyakran olyan semleges a világ felé, mintha csak egy gép lenne. Csak bambulok a semmibe, hallgatva azt, ahogy az a rengeteg hang a fejemben veszekszik. Lassan már a mosolygásra is képtelen leszek. Kiöltetek belőlem mindent, ami valaha jó volt bennem. Megöltétek azt a részemet, amit szerettem magamban. Ma már nincs, ami motiváljon és sajnos már én sem tudok senkit motiválni, nem tudok senkit boldoggá tenni, bárhogy is próbálkozom…

Bukta Adrienn - Gyűlölöm

Nem szeretnek

Soha senki nem értette meg. Soha senki nem gondolt bele abba, hogy nekem milyen érzés. Soha nem gondoltak bele hogy talán a nagyképűség mögött önbizalomhiány van. Vagy, hogy a mindennapi mosolyom egy álarc és össze vagyok törve. Teljesen apró pici darabokra tört ez az egész, ami van. Hogy nem vagyok elég jó neki, hogy nem vagyok elég jó magamnak. Kamasz vagyok. Van lelkem, és szívem. És az a pici szív és pici lélek minden egyes csalódásnál egyre jobban összetört. Mikor csak fekszem és minden ok nélkül sírni kezdek… a fejfájásig. Rettenetesen fáj, hogy nem ért meg senki. Nem akarok semmit, csak hogy végre valakivel kibeszélhessem a problémáimat. Hogy végre kiönthessem a lelkemet. Ennyi idősen, egyedül, egy ilyen helyzetben nagyon nehéz. Minden másodpercben sírnál, mert tudod, hogy nem vagy elég. Hogy nem vagy elég jó, és hogy nem szeretnek viszont. – Bukta Adrienn

Nem szeretnek - Bukta Adrienn

Pirosmalac

Aki budapesti úti céljait rendszerint autóval próbálja elérni, majd egyszer csak az élet metró, villamos, troli vagy autóbuszra tessékeli át, ne búslakodjon, cserébe rengeteg új élménnyel gazdagodhat. A kényelmes, fűtött, kedvenc zenével telített autó sofőrüléséből, gyakran csak az autózás tetemes költségeit kalkuláljuk. A dugóban araszolás örökké felelősségteljes figyelmet igénylő ideges nyugtalanságát, mert ez nem mérhető pénzben, nem számoljuk. De költség ez is, csak majd később fizetjük. A tömegközlekedés gyengeségeit, lepukkantságait ismerem. Mégis ha nem lakunk kirívóan ellátatlan területen és “állami cégautónk” sincs, a tömegközlekedés egy-két próbát megér. Veszíteni nem fogunk, most azt gondolom, null-szaldós üzlet ez. Még kezdő tömegközlekedőként a gondolatok szabad elkalandozásának lehetősége, az emberek, az események, a helyzetek megfigyelése – egyelőre – kárpótol, az autózás nyújtotta kényelemért cserébe. Az autózás szűkebb halmazú, de feszültségekkel dúsítottabb ingervilágát becseréltem a tömegközlekedés várakozós, szemlélődős, együtt zötykölődős feszültségszegényebb hangulatára. És lám, már az első nap a metrón, egy huszonéves mosolytalan nyurga lány ült le velem szemben. Egy kis ideig néztem a magas, vékony lányt, próbáltam megfejteni a mosolytalansága titkát. Az a fajta lány volt, akiről érezni lehet, hogy sokkal több báj, szépség rejtőzik benne, mint amennyit most megmutat. Pár megállóval később felszállt egy címlaplány anyuka füléhez nőtt telefonnal és egy kétéves körüli kisfiúval. A nyurga lány mellé huppantak. Az izgő-mozgó törődést igénylő kisfiú lecsendesítésében, a kifogástalanul kinéző telefonáló anyuka egyszerre csak eredményes lett.  De velük szemben ülve láttam, a lecsendesítés sikere nem az anya érdeme, hanem a kisfiúval intenzív mosoly kapcsolatba kerülő nyurga lányé. Az öt-hat percig tartó kölcsönös érdeklődő kapcsolatban, a kisfiú csendben, nyugalomban maradt, míg a lány mosolyában az érdeklődés, a báj és a szépség fokozatai próbáltak csúcsokat dönteni. Azután egyszer csak az anyuka a kisfiúval felállt és sietve elindultak az ajtó felé. Az anyuka észre sem vette a kisfiú szomorú búcsúját a lánytól. Néhány perc elteltével az új felszállók már csak a mosolytalan „régi” nyurga lányt láthatták. Majd én is kiszálltam a metró kocsiból. „Éreztem, hogy gyönyörű ez a lány” gondoltam az előre megmondók elégedettségével, miközben a mozgólépcsőn állva dacoltam az orkán erejű széllel.  Azután még egy Pirosmalacos magyar népmese halvány emléke is felrémlett bennem. Bár a mese is egy lány káprázatossá válásáról szólt, mégis ez most más, nem mese mindössze a mai valóság egyszerűbb pillanatkép története volt. – Németh György – Egy gyógyszerész feljegyzései

Pirosmalac

Kaland a Munkaügyi Központban

Egy csípős januári reggelen a Munkaügyi Központ (a továbbiakban: hivatal) ajtaján belépve, a nagy tömeg meglep. A kormányzati kommunikációban a munkanélküliség csökken, úgymond kezelt probléma. A januári időpontot, az előző év decemberben egy – hivatali léptékkel mérve – rövid és egyszerű eljárás után kaptam. A szürke, fagyos január, nem hivatali ügyintézésre való idő, nagykabát, sál, kesztyű (az ügyfeleknek vagy a kezükben a ruhatár, vagy izzadnak) jobb lenne az ilyesmit tavasszal, talán kora nyáron intézni. De helyzet most van. Nincs állás. Szorgalmas, korán kelő, feladatot kereső és megoldóként, próbálok kalandot fabrikálni ebből a helyzetből. Óvatosan várom, hogy az ügyintézőhöz kerüljek és gyorsan átessek ezen az egészen. A tömegben sokféle arc, mind fáradt, néhány ravasz mosolyú, de a többség unott, egy néhányan a panoptikumban is megállnák a helyüket. A sorszámom felvillan, és amíg az ügyintézőhöz érek, átfut bennem: a hivatalokat nem szeretem, nagy rendszerek, és mint ilyenek már leírták az embert, csak személytelen közönnyel aktázzák őket. Hamar meglepetés ér, az ügyemet gyorsan elintézik, és mint ügyfelet méltóságteljesen kezelnek. Mi történt? Lehet, hogy a hivatal megváltozott? Vagy egyszerűen ahhoz, hogy ilyen kalandot megéljünk, csak az a kedvező pillanat kell, hogy a hivatal és az ügyfél szinkronba kerüljön. – Németh György – Egy tanár feljegyzései

egy tanar feljegyzesei 5 - nemeth gyorgy