A tiszta változatlan messzeségben
ki mindég szív-közelnek áldozik,
világ-omlásként, mégis észrevétlen,
ime az Eszme majdnem változik,
ráhajló szomszéd fények szőttesében
előrehorgad, mint égi ladik,
örök-derűs szerelme ünnepében
a kívűle forrongó szomjakig;
idegen zűr cikáz domboru héján,
mely mindent elfogad és visszaver,
érintetlen szül a homoru belső,
a nála pompázóbb vágyak karéján
szinte hozzájuk-durvultan hever,
de nem ő lett más, csak leple, a rejtő.
